Az ünnepek után újra kezdődött az élet, kicsit lassabban, mint szokott, kicsit még mindig megfogyatkozva, hazavárva a két Lauránkat, rövidebb utakat keresgélve a munkába… mert hát a karácsonyi-újévi semmittevéstől sem lettünk fittebbek.
A facebook-fotók tipikus evolúciója:
1. milyen jó ez a kép, fel is töltöm gyorsan! (igen, buli után hajnali négykor hazaesve, csizmát kabátot magamon hagyva a számítógéphez rohanva, ahogy kedves barátnéim vázolnák a folyamatot…)
2. fú, hülyén nézek ki rajta, inkább letörlöm…
majd bizonyos idő elteltével, újra felfedezve:
3. basszus, milyen vékony voltam ezen a képen, megy fészbukra!!!
Sajnos lapozgatva a tavalyi képeim között, rá kellett jönnöm, hogy 1. mennyire jól néztem ki fél évvel ezelőtt 2. ez az állapot már igenis súlyos és tarthatatlan, tehát irány Spinning termet keresni!! Persze, csak következő hónaptól, ugyanis az anyagi helyzetem nem engedi az azonnali kezdést, bármennyire is motivált vagyok (vettem ugráló kötelet meg letöltöttem Rubintréka összest), sajnos a leárazások vonzóbbak voltak ez idáig…
 |
| shopping-time! |
Mivel Palermóban már az év első munkanapján megkezdődik a kiárusítás és az őrület – a fő „vásárlós” utcát még le is zárták, hogy az emberek nyugodtan költhessék a pénzüket felesleges dolgokra, amiket csak azért vesznek meg, mert olcsóbb (bár esetemben a 200-ról 100 euróra leárazott cipők és ruhaneműk nem szerepeltek a „lehetséges” listán). Három boltot sikerült végigjárnunk ’össz-vissz’ három óra alatt – fél óra sorban állás a próbafülkéknél, majd legalább ugyanennyi (esetlegesen plusz tíz-tizenöt perc) a kasszánál. Bevallom, én is bűnbe estem, és vettem egy
gyönyörű ruhát, ami még ugyan nem áll tökéletesen rajtam, de úgy gondoltam, motivációnak megteszi –
LOSE ALL THE WEIGHT!!!
Ám nem a fölös kilók okoztak álmatlan éjszakákat, ellenben a nagybetűs élet – mit/hogyan/mikor/kivel és hasonló kérdések. Rájöttem, hogy még a két hónap alatt nem sok kapcsolatot sikerült kiépítenem, és hát ennek a jövőre nézve nem lesz jó vége, ha tervezném itt maradni. Nem is beszélve a tréner-képzésről, amit mindenképp meg akarok csinálni, és ahol a jelentkezésnek elég sok feltétele van… szóval, volt ami foglalkoztasson. Hogy megnyugtassam a lelkem, elsőként a Couch Surfingen aktivizáltam magam – hajnali kettőkor a plafonbámulás helyett inkább kimásztam az ágyból és felvettem a kapcsolatot pár helyi fiatallal. Jövő hétre már le is van szervezve egy közös pizzázás, meg egy kiruccanás a Mondellóra.
Az elmúlt héten túlságosan a gondolataimba temetkeztem, nem is állták meg a többiek szó nélkül. A munkahelyemen, látva az aggódó arckifejezésem, félve kérdezték meg a kollégáim, hogy miért vagyok szomorú. Nehezen, de sikerült meggyőznöm őket, hogy nem, nem vagyok szomorú. Csupán van néhány dolog, amit meg kell oldanom… Mellém ugorva, kórusban kérdezték tőlem, hogy úristen hát akkor, miben tudnak segíteni?? (talán a csüggedt arckifejezésem és színtelen hangom nem segített megnyugtatni őket.)
Majd miután legyintve válaszoltam, hogy áá, csak a jövőm foglalkoztat, szakmai előmenetel mint olyan, az asztalt csapkodva és könnyeket hullajtva nevettek rajtam egy kellemeset - “hány éves is vagy? huszonkettő? hahaha!! GIOVANISSIMA! mi a fenét aggódsz már most??”
… na igen, de az olaszok tíz évet letagadhatnak a korukból, jóformán. MEG KELL SZEREZNEM A TITKUKAT!! (Ami talán az, hogy nem aggódnak annyit…?)
Végül rendszereztem a szükséges információkat és gondolatokat a fejemben, elkészítettem a lehetséges forgatókönyveket a következő évre, és a negyedik éjszaka végre sikerült már éjfél körül nyugovóra térnem.
Úgy gondoltam, nem árt még a léleknek egy kis kikapcsolódás, úgy hogy olyan eszközökhöz folyamodtam, amikhez már tizenkét éves korom óta nem nyúltam. Ceruza, ecset, vízfesték, egy kis inspiráció – és megszülettek a madárkák a falunkra. Mióta itt vagyok, valahogy sokkal több kedvet érzek írni, rajzolni, dekorálni – ismét előtört a kreatív énem, és nagyon élvezem. Nem is tudom, hogy lehettem meg eddig nélküle! Welcome back, my darlin!
(Egy hátulütője van a dolognak – azóta mindenki képeket rendel tőlem… a világon nincs ennyi festék!)
Jó pár évvel ezelőtt ez a hely kulturális központként, közösségi helyként funkcionált, majd mivel anyagi problémák miatt nem tudták működtetni, bezárták a művészeti iskolákat, és ott hagyták a romokat. A rendezvény célja újra felfedezni és újjáépíteni a helyet, megtalálni az esetleges támogatókat és finanszírozási lehetőségeket.
Hivatalosan is a cantieri vált a kedvenc helyemmé Palermóban – akárhányszor képes lennék körbejárni, és még mindig fedeznék fel új csodákat! Nem is lehet leírni a hangulatát - egyszerűen ott kell lenni és érezni.
Napközben Robertának segítettem, a Moltivoltit népszerűsítettük, este pedig visszamentünk a koncertekre a többi önkéntessel. Forralt bor, jazz, kellemes társaság – mi más hiányzott volna még? Természetesen eleget téve elhatározásomnak, hogy több ismerőst szerzek, beszédbe elegyedtem pár olasszal is. Nem is beszélve arról, mikor a nevemet hallva megfordultam, és ott állt Francesco, akit a CS-ről ismerek – micsoda meglepetés!
 |
| The One and Only! |
A koncertek után végül a Ballarón kötöttünk ki. Alinával, az új lakótársunkkal a bárpultnál állva összeismerkedtünk pár helyi fiatallal – a többiek meg is lepődtek, hogy ketten mentünk be, majd három új arccal tűntünk fel újra J Kiderült, hogy az egyik lány abban az oviban önkéntes, ahol Amy – kicsi város ez a Palermó!
Rég nevettem ennyit, mint tegnap este, még a város vagányát is megtaláltuk – susogós melegítő igen!! Csak most, csak nektek - Miről álmodik a lány! J (Laura aranyköpése tegnapról: „Well, to tell the truth, I prefer cotton…”)
 |
| Just for fun: így parkol aki igazi olasz! |
Nem beszélve a borzasztó tényről, hogy cirka 9 órás vonatút várt ránk. Reggel hétkor így már a Palermó-Róma intercity fedélzetén durmoltunk (legalábbis próbáltunk, mivel az ülések anatómiailag nem voltak épp megfelelően tervezve…)
